27840638201 4c19b45c00 z-600x4031Amikor én még fiatal voltam, csak egy Vigadó nevű épület, pontosabban vendéglátó ipari egység volt Debrecenben, mégpedig az, amelyik azóta is méltóságteljesen áll a Nagyerdei Gyógyfürdő ma már fedett új szárnya mellett.

Később aztán a Csónakázó tó partján megépült a másik, az Új Vigadó, valószínűleg ekkor kapta az eredeti Vigadó a Régi jelzőt. Mindenesetre az én emlékeimben csak a régi hely szerepel. Akkoriban – azaz a 60-as évek vége felé - nagyon sokszor megfordultunk ott, különösen a kerthelyiség zöld székein, és a táncparketten kedves barátnőimmel, osztálytársaimmal.

Mindig kellemes zene szólt, udvarias pincérek szolgálták fel az ételt és italt, és ugye, nem utolsósorban ismerkedni is lehetett ott. Sokszor a strandolás után egyenesen oda vettük az irányt, ez legfőképpen akkor történt, ha nem volt különösebb célunk – vagy ha úgy tetszik: „hátsó szándékunk” -, ám ha úgy gondoltuk, hogy esetleg megismerkedhetünk valakivel az este folyamán, akkor inkább hazaugrottunk, s átöltöztünk, mielőtt „bevetésre” indultunk.

Általában volt is „felhozatal” bőven még akkoriban egy-egy ilyen szórakozóhelyen – mindkét nem soraiból. Nem unatkoztunk, az biztos. Abban az időben még nem voltak diszkók, romkocsmák, s egyéb zajos helyek, ahová a mai fiatalok járnak szórakozni és/vagy ismerkedni. A zene is éppen az akkori „füleknek” – és persze lábaknak - megfelelő volt, nem kellett 50 méterrel távolabb mennünk, ha azt akartuk, hogy értsük is, amit a partnerünk mond. Volt ott lassú és gyors, tangó és cha-cha-cha, s az akkoriban divatba jött twist egyaránt. A záróra is korábban volt, mint manapság, s általában az utolsó villamossal mindenkinek haza is kellett mennie, ha azt akartuk, hogy a szüleink máskor is elengedjenek bennünket.

Bővebben

(Kenyeres Ilona írása)

19064273296 fde1728684 z-300x2251Nagyerdei visszaemlékezéseim sorából nem maradhat ki az a hely sem, amely utolsóként fogadja be városunk lakosait.

Ahol végleg megpihenhetnek az életben megfáradtak – és sajnos nemegyszer azok is, akik még nem is annyira fáradtak, és nem is igazán szeretnének pihenni, legalábbis nem ezen a helyen.

Mert itt a végső nyugalom vár mindenkit, akár akarja, akár nem. Ez a hely pedig ugyancsak a mi gyönyörű Nagyerdőnk része: a Debreceni Köztemető, benne egy, valljuk be, „nemszeretem” épülettel: a Krematóriummal.

Mint épület, szép – legalábbis a szakemberek szerint. Mert én legszívesebben soha nem néznék rá, soha nem mennék be a falai közé, de sajnos, ebben az egyben nem én döntök. Nem rajtam múlik, mikor kell felkeresnem - egyelőre még csak egykori rokonaim, barátaim, ismerőseim búcsúztatása alkalmából, aztán majd egyszer… de nem folytatom, hiszen mindenki tudja a mondat második részét.

A Krematórium éppen 84 éve nyitotta meg kapuit, és 25 évvel ezelőtt műemléki védettséget is kapott a Borsos József által tervezett, s az ország egyik legszebb ravatalozójának tartott épület, melynek főkapuján található Jézus szobor Némethy László alkotása. Az épület előtt elterülő tó és a sétány a padokkal akár egy erdei pihenő hely is lehetne – mint ahogy végül is az a funkciója – ám mégsem hagyható említés nélkül az a tény, hogy az ide betérők nem derűs, erdei séta közben telepszenek le ezekre a padokra. A lélekharang hangjai mellett fájó szívvel nézik a gyönyörű környezetet, miközben azokra emlékeznek, akik sajnos már nem lehetnek részesei ennek a csodálatos élménynek.

Bővebben

(Kenyeres Ilona írása)

Gyerekkoromban én is nagyon szerettem a Vidámparkot.

14837333348 1cc60740f4 z-600x3541Különleges programnak számított, ha a szüleim elvittek oda, ahol nemegyszer találkoztam néhány osztálytársammal is, s együtt adtuk át magunkat az önfeledt szórakozásnak. Hiszen a Vidámpark – különösen gyerekfejjel – a csodák tárháza volt. Felülhettünk egy igazi repülőre, mely egy dombon állt, s természetesen nem ment sehová, de mi elképzeltük, hogy éppen Meseországba indul velünk, ahová megérkezvén már át is szállhattunk egy másik „járgányra”, ahol lovacskák, hintók, s egyéb alkalmatosságok mentek körbe-körbe velünk, miközben nagyokat nevettünk magunkon és egymáson.

A ringlispílre nem mertem soha felülni, ugyanúgy a hullámvasútra sem, csak szent áhítattal néztem azokat a gyerekeket, akik - az én szememben legalábbis –halált megvető bátorsággal sikongattak a kígyóként fel-alá sikló, vonagló gyors vasút üléseiben. Érdekes módon, a dodzsemmel szemben nem voltak fenntartásaim, nagyon élveztem, amikor egymásnak ütköztünk a gumis lökhárítókkal felszerelt kis autókkal.

No és ott volt az Elvarázsolt Kastély a görbe tükreivel, amelyekben hol kövérnek, hol iszonyatos soványnak látszottunk. Aztán az a bizonyos folyosó, amelyen áthaladva teljesen orvul egyszer csak egy rejtélyes lyukból levegőt fújtak a lányok szoknyája alá! Azt azért megfigyeltük – igaz, csak miután már pórul jártunk - , hogy a nadrágban sétáló lányok alatt érdekes módon nem kapcsolt be ez a fúvó gépezet.

Bővebben

(Kenyeres Ilona írása)

800-p5111386-300x2251Nagyerdei visszaemlékezéseim következő helyszíne a Debreceni Klinikák, pontosabbanannak az egyik osztálya.

Az köztudott, hogy az egészségügyi intézményekről az embereknek általában nem a pozitív élmények villannak be legelőször. Természetesen nekem is voltak felejthető emlékeim a gyönyörű Nagyerdő sudár fái között elterülő klinikai épületekről, történetesen, amikor édesanyámat öt héten keresztül ápolták ezen a helyen. Személyes, és soha el nem felejthető élményeim közé tartozik viszont a fiam és a lányom születése, melyek örök életre kitörölhetetlen emlékeim maradnak, éppúgy, mint a saját, úgymond újjászületésem időpontja is.

Az pedig 11 éves koromban történt, amikor is vakbélgyulladással kerültem be a gyermekklinika egyik kórtermébe. Igaz, nem a saját lábamon gyalogoltam odáig, hanem mentő vitt, ugyanis a vakbelem már a perforációhoz közeli állapotban volt. Akkor bizony nem nagyon tudtam szemügyre venni a hűs árnyat adó klinikai fákat, később azonban, a lábadozás napjaiban nagyon szívesen időztem a fák alatti padokon, családtagjaimmal, no és kis betegtársaimmal beszélgetve.

Bővebben

(Kenyeres Ilona írása)

13457639 10204745021025374 469146358 n-300x1881A Nagyerdővel kapcsolatos emlékeim sorából semmiképpen sem hagyhatom ki azt az egy csodálatos évet, amelyet az akkori Biogal Gyógyszergyárban töltöttem - amikor még nem tudtam, mi leszek, ha nagy leszek. ..

Igaz, hogy egy szép kerek erdő közepén nem éppen egy gyógyszergyár képe villan fel elsőnek a meséskönyveket lapozgató gyerekeknek – no és valljuk be őszintén, nekünk sem. Na de ha már annak idején úgy döntöttek az ítészek, hogy egy ilyen vegyi üzemet pont erre a részre, a Nagyerdő szívébe, a klinikák szomszédságába telepítenek – feláldozva ezzel jó néhány szép és értékes fát, valamint az erdő csendjét, és tiszta levegőjét - akkor a városvédők és a természetszeretők szava sajnos nem sokat ér.

Na de tegyük félre a morgolódást, már csak azért is, mivel a tényeken azzal úgysem lehet változtatni, és emlékezzünk… A hatvanas évek vége felé jó sorsom a Biogalba vezetett, méghozzá azon belül is a kereskedelmi főosztály szigorú főnökének előszobájába, ahol titkárnőként igen komoly feladatokat kellett ellátnom. Történetesen: viráglocsolás, levelek iktatása, telefon felkapása – amennyiben éppen csörög -, valamint – szigorúan magánszorgalomból - az anyag- és a kereskedelmi osztály dolgozóinak meglátogatása. Ez utóbbi a főnök távollétében zajlott.

Bővebben

Közérdekű felhívása, bejelentése, esetleg ötletei vannak a debreceni Nagyerdővel kapcsolatban? Keressen minket! Kapcsolatfelvétel