A fél évtizede létrehozott egyesület szívügye a Nagyerdő szépségének fenntartása, az ott élő állatok és növények védelme, valamint kulturális tevékenységek és turisztikai fejlesztések megvalósítása, ezáltal pedig a Debreceni Nagyerdő országos szintű megismertetése. Öt éve, amikor hivatalosan is megalakult az egyesület, egy természetbarát közösség kiépítése volt a cél - és ez azóta sem változott.

A debreceniek számára egyértelmű, hogy ha a városon belül zöldre vágynak, akkor a Nagyerdőt választják úti célnak.  Az itt élőknek ez természetes, hiszen ez a város "zöld éke", nem véletlen tehát, hogy az egyesület által kiadott első könyv címe: Én és a Nagyerdő, Debrecen Zöld Éke. A szófordulatot egyébként az egyik díjazott diák adta a versének, mivel  z egyesület megannyi programja között szerepel a természetvédelmi-irodalmi vers,-próza és meseíró pályázat 6-19 éves korcsoportnak,  mára már közel hatezer iskola részvételével. A program indulásakor 78 általános- és középiskola volt Debrecenben, az itteni iskolákból akkor 50  írás érkezett, ám  az internetnek köszönhetően Székesfehérvárról és Budapestről is futott be alkotás.  A sikeren felbuzdulva a következő tanévben országos szinten hirdették meg a pályázatot, minél több gyermeket akartak elérni, és ez sikerült is. Ezt követőleg az  Én és az Erdő címet viselte a pályázat, melynek felhívásátmár  valamennyi magyarországi általános- és középiskola megkapta. Később az Agrárminisztérium bevonására is sor került, hiszen  szükség volt forrásokra és támogatókra is. Mára már Kárpát-medencei szintre nőtt a program, hiszen a harmadik felhívást a határon túli magyar tannyelvű iskolák is megkapták, így  Erdélyből, Szlovákiából, a Délvidékről és Ukrajnából is érkeztek és érkeznek pályamunkák.

Évente Pünkösd környéki időpontban tartják az ünnepélyes díjátadót, majd decemberben publikálják a kétszáz oldalas, színes könyvet, amely tartalmazza a díjazott diákok írásait és a felhívás címére utaló szakmai anyagot egyaránt. rangos

Az első két díjátadó helyszíne a Nagyerdei Víztorony volt, a támogatásnak köszönhetően azonban a következőket már Budapesten rendezték. Sajnos, a tavasszal kezdődött koronavírus járvány rányomta a bélyeget a beküldött pályázatok darabszámára is, melyek eddig évről-évre emelkedő tendenciát mutattak, most viszont a gyerekek home office tanulásával kevesebb írás érkezett.

Az egyesület elnöke, Marincsák Ibolya öt éven keresztül végzett kitartó, és odadó munkája jutalmául az idén rangos elismerésben részesült, melyet a Heti Tv is közvetített:  a Hét embere díjat vehette á Budapesten.

 

Szerző: Kenyeres Ilona

Ahogy elnézem, manapság már olyan sok eseményt tartanak számon világszerte és kis hazánkban egyaránt, mint valaminek a „napját", hogy alig lehet nyomon követni. Valamikor régen majdhogynem csak a Nőnap számított igazán jelentősnek, aztán jó pár éve begyűrűzött a tengerentúlról hozzánk is a szerelmesek napjának kikiáltott Valentin – azaz Bálint – nap, de említhetjük az ugyancsak újdonságnak – és eléggé tréfásnak – számító Apák napját is.


kep

Az azonban örömmel tölt el, hogy a sok-sok, általában komolytalan, tingli-tangli „nap" mellett vannak azért igazán komoly, figyelemre méltók is. Említhetném például a nemrégiben ünnepelt Madarak és fák napját. Többünk számára különösen jelentős ez a nap – no meg ugyanúgy az év többi napja is az kell(ene) legyen-, ugyanis véleményem szerint szerencsére elég sokan érezzük kötelességünknek, hogy védjük, óvjuk a körülöttünk lévő természetet, az erdőket, benne a szebbnél szebb, trillázó madarakkal.

 

Gyerekkoromban egy szép nagy jegenyefa állt az Eötvös utcai udvarban, ahol laktunk, s meseolvasás közben bizony sokszor hallgattam nap mint nap a rajta helyet foglaló vadgalambok búgását. Ez az emlék kitörölhetetlenül beleégett a lelkembe, de jó pár évtizede a galambok mellett a rigók és cinkék azok, akiket ugyancsak a szívembe zártam. Hajnalban ők ébresztenek, én pedig kedvességüket egy szép madáretetővel háláltam meg, mely a nagyon-nagyon öreg körtefa egyik ágán billeg, ősztől tavaszig mindenféle finomságokkal megpakolva. Az eleség mellé a vizet (fagymentes napokon) a fa tövében meghúzódó, csordultig tele esővizes hordó szolgáltatja.

00

Számomra a Madarak és fák napja tehát folyamatos, nem csupán a napjukon gondolok rájuk kitüntetett figyelemmel . Napjukat egyébként éppen száz éve ünnepeljük, jóllehet, sokan nem is hallottunk róla ez idáig. Manapság azonban az internet, és az okos telefonok világában minden jeles napról azonnal értesülhetünk, így – minő véletlen! – az ugyancsak amerikai eredetű Madarak és fák napjáról is, melyet hazánkban 1902-ben szervezett meg egy ornitológus, nevezetesen Chernel István. Apponyi Albert miniszter pedig körrendeletben írta elő, hogy évente egy napot az iskolákban a tanulók a mezőgazdaságban hasznos madaraknak, illetve azok védelmének szenteljenek. Bízom abban, hogy manapság körrendelet nélkül is sikerül a fenti nemes cél megvalósítása, hiszen valamennyiünk - idősek és fiatalok - érdeke, hogy óvjuk, védjük a környezetünkben lévő, sajnos egyre kevesebb fával szolgáló erdőt, annak összes madarával együtt.

 

Kenyeres Ilona írása

27840638201 4c19b45c00 z-600x4031Amikor én még fiatal voltam, csak egy Vigadó nevű épület, pontosabban vendéglátó ipari egység volt Debrecenben, mégpedig az, amelyik azóta is méltóságteljesen áll a Nagyerdei Gyógyfürdő ma már fedett új szárnya mellett.

Később aztán a Csónakázó tó partján megépült a másik, az Új Vigadó, valószínűleg ekkor kapta az eredeti Vigadó a Régi jelzőt. Mindenesetre az én emlékeimben csak a régi hely szerepel. Akkoriban – azaz a 60-as évek vége felé - nagyon sokszor megfordultunk ott, különösen a kerthelyiség zöld székein, és a táncparketten kedves barátnőimmel, osztálytársaimmal.

Mindig kellemes zene szólt, udvarias pincérek szolgálták fel az ételt és italt, és ugye, nem utolsósorban ismerkedni is lehetett ott. Sokszor a strandolás után egyenesen oda vettük az irányt, ez legfőképpen akkor történt, ha nem volt különösebb célunk – vagy ha úgy tetszik: „hátsó szándékunk” -, ám ha úgy gondoltuk, hogy esetleg megismerkedhetünk valakivel az este folyamán, akkor inkább hazaugrottunk, s átöltöztünk, mielőtt „bevetésre” indultunk.

Általában volt is „felhozatal” bőven még akkoriban egy-egy ilyen szórakozóhelyen – mindkét nem soraiból. Nem unatkoztunk, az biztos. Abban az időben még nem voltak diszkók, romkocsmák, s egyéb zajos helyek, ahová a mai fiatalok járnak szórakozni és/vagy ismerkedni. A zene is éppen az akkori „füleknek” – és persze lábaknak - megfelelő volt, nem kellett 50 méterrel távolabb mennünk, ha azt akartuk, hogy értsük is, amit a partnerünk mond. Volt ott lassú és gyors, tangó és cha-cha-cha, s az akkoriban divatba jött twist egyaránt. A záróra is korábban volt, mint manapság, s általában az utolsó villamossal mindenkinek haza is kellett mennie, ha azt akartuk, hogy a szüleink máskor is elengedjenek bennünket.

Bővebben ...

(Kenyeres Ilona írása)

19064273296 fde1728684 z-300x2251Nagyerdei visszaemlékezéseim sorából nem maradhat ki az a hely sem, amely utolsóként fogadja be városunk lakosait.

Ahol végleg megpihenhetnek az életben megfáradtak – és sajnos nemegyszer azok is, akik még nem is annyira fáradtak, és nem is igazán szeretnének pihenni, legalábbis nem ezen a helyen.

Mert itt a végső nyugalom vár mindenkit, akár akarja, akár nem. Ez a hely pedig ugyancsak a mi gyönyörű Nagyerdőnk része: a Debreceni Köztemető, benne egy, valljuk be, „nemszeretem” épülettel: a Krematóriummal.

Mint épület, szép – legalábbis a szakemberek szerint. Mert én legszívesebben soha nem néznék rá, soha nem mennék be a falai közé, de sajnos, ebben az egyben nem én döntök. Nem rajtam múlik, mikor kell felkeresnem - egyelőre még csak egykori rokonaim, barátaim, ismerőseim búcsúztatása alkalmából, aztán majd egyszer… de nem folytatom, hiszen mindenki tudja a mondat második részét.

A Krematórium éppen 84 éve nyitotta meg kapuit, és 25 évvel ezelőtt műemléki védettséget is kapott a Borsos József által tervezett, s az ország egyik legszebb ravatalozójának tartott épület, melynek főkapuján található Jézus szobor Némethy László alkotása. Az épület előtt elterülő tó és a sétány a padokkal akár egy erdei pihenő hely is lehetne – mint ahogy végül is az a funkciója – ám mégsem hagyható említés nélkül az a tény, hogy az ide betérők nem derűs, erdei séta közben telepszenek le ezekre a padokra. A lélekharang hangjai mellett fájó szívvel nézik a gyönyörű környezetet, miközben azokra emlékeznek, akik sajnos már nem lehetnek részesei ennek a csodálatos élménynek.

Bővebben ...

(Kenyeres Ilona írása)

Gyerekkoromban én is nagyon szerettem a Vidámparkot.

14837333348 1cc60740f4 z-600x3541Különleges programnak számított, ha a szüleim elvittek oda, ahol nemegyszer találkoztam néhány osztálytársammal is, s együtt adtuk át magunkat az önfeledt szórakozásnak. Hiszen a Vidámpark – különösen gyerekfejjel – a csodák tárháza volt. Felülhettünk egy igazi repülőre, mely egy dombon állt, s természetesen nem ment sehová, de mi elképzeltük, hogy éppen Meseországba indul velünk, ahová megérkezvén már át is szállhattunk egy másik „járgányra”, ahol lovacskák, hintók, s egyéb alkalmatosságok mentek körbe-körbe velünk, miközben nagyokat nevettünk magunkon és egymáson.

A ringlispílre nem mertem soha felülni, ugyanúgy a hullámvasútra sem, csak szent áhítattal néztem azokat a gyerekeket, akik - az én szememben legalábbis –halált megvető bátorsággal sikongattak a kígyóként fel-alá sikló, vonagló gyors vasút üléseiben. Érdekes módon, a dodzsemmel szemben nem voltak fenntartásaim, nagyon élveztem, amikor egymásnak ütköztünk a gumis lökhárítókkal felszerelt kis autókkal.

No és ott volt az Elvarázsolt Kastély a görbe tükreivel, amelyekben hol kövérnek, hol iszonyatos soványnak látszottunk. Aztán az a bizonyos folyosó, amelyen áthaladva teljesen orvul egyszer csak egy rejtélyes lyukból levegőt fújtak a lányok szoknyája alá! Azt azért megfigyeltük – igaz, csak miután már pórul jártunk - , hogy a nadrágban sétáló lányok alatt érdekes módon nem kapcsolt be ez a fúvó gépezet.

Bővebben ...

Közérdekű felhívása, bejelentése, esetleg ötletei vannak a debreceni Nagyerdővel kapcsolatban? Keressen minket! Kapcsolatfelvétel