Demeter Júlia: A Nagyerdő titkai

Az " Én és a Nagyerdő" vers és prózaíró pályázat alsó tagozatos novella kategória I. helyezettje:

Demeter Júlia 1

Demeter Júlia: A Nagyerdő titkai

Szeretek a Nagyerdőn lenni, kedvelem a hely hangulatát és sok szép napot köszönhetek neki – amiket magamat ismerve, sajnos úgyis csak tévézéssel és lustálkodással töltöttem volna el. De nem csak szeretem, hanem ismerem is. Tudom, hogy milyen elképesztő magasságokba lehet fellőni a páraszínház szökőkútját, ismerem a tanösvény állomásait megjelölő táblákat, és azt is tudom, hogy a víztorony milyen gyönyörű színekben pompázik este. Ám ezekre a dolgokra bárki rákereshet az interneten, mert szinte mindegyik ezzel kapcsolatos weboldalon fent vannak. Én viszont más titkait is ismerem a Nagyerdőnek, amik nem feltétlenül publikusak.

Tudom például, hogy a Nagyerdő, azon belül a Békás-tó területe tökéletes helyszín egy csatához. Na, persze – félreértés ne essék – nem igazi csatáról van szó. Amire én gondolok, az egy játék, mégpedig a számháború. Mint minden játéknak, a számháborúnak is vannak szabályai, melyeknek felsorolása, valljuk be, nem az erősségem. Viszont párat azért megemlítek, hogy tudjuk, miről van szó: két csapat van, mindenkinek a homlokán van a saját számkártyája, mindkét csapatnak különböző színű. A feladat az, hogy a két csapatnak le kell olvasni egymás számkártyáit, akinek leolvassák a kártyáját, az kiesik. A számháború szabály szerinti játszása nem túl nehéz, viszont megkeresni a csapat rejtekhelyét, szétszóródni, kapitányt választani, stratégiát kidolgozni, és teljesen beleélni magunkat a játékba, na, az már nem kis teljesítmény. Mi pedig pontosan ezt tettük.

Egy meleg nyári délutánon történt ez a dicsőséges összecsapás. Négy óra fele, amikor a legtöbb ember már hazafelé tart, nekünk még csak akkor kezdődött a kaland. A nyári tábor összes résztvevője beállt játszani. Csapatot alkottunk, számkártyát kaptunk, és onnantól miénk volt a terep. A táborvezető elengedett minket, és egyből elkezdődött az őrült keresés hogy megtaláljuk a legjobb rejtekhelyet, és örömmel tudatom, hogy mi megtaláltuk! Ez a rejtekhely egy kis vízesés, ami mellett egy fa van, melyre könnyedén fel lehet mászni, és hatalmas lombkoronája eltakarja azt, aki ágai között megbújik. Ebben az esetben engem, mert ugye én voltam a megfigyelő. Ezt a nemes rangot pedig a rejtekhelyen megejtett csapatmegbeszélésen kaptam, mert milyen is lenne a számháború csapatmegbeszélés nélkül? Sőt milyen lenne akármelyik csapatos játék csapatmegbeszélés nélkül, nem? Egy efféle „szertartás" ugyanis eldöntheti, hogy áll vagy bukik a győzelem. Mi az erre megadott pár percben kidolgoztunk egy szuper stratégiát. Már csak az volt a kérdés, hogy beválik-e. Felmásztam a fának arra a pontjára, ami nincs veszélyesen magasan, de belátom onnan a búvóhelyünk körülötti területet. Alig értem fel a kinézett pontra, de máris meghallottam a sípszót, ami egyet jelent: Elkezdődött. A Békás-tóra csend borult, csak a fák lombját ringató szellő zúgását lehetett hallani. Egyszer csak három alakot pillantottam meg a fa ágai között, akik felénk közeledtek. Odasúgtam a megfigyelőfa alatti bokorban rejtőző társamnak, aki tovább adta az üzenetet annak a pár embernek, aki a búvóhelyünkön maradt, ugyanis a többiek éppen támadni készültek. Az ellenség rejtekhelye a tó túloldalán volt, egy nagy fűzfa alatt, és a mi csapattársaink ezt a fűzfát készültek körbevenni, és minél több számot leolvasni. A három alak odaért a búvóhelyünkre, de nem talált ott senkit... és akkor puff! Három legyet egy csapásra! Bár sajnos az egyik társunk kiesett, – mondhatni „hősi halált halt" – de azért ő is örült a sikernek. Viszont támadó társaink nem jártak ilyen sikerrel. Enyhén szólva többen estek ki közülük, mint akiket kiejtettek. Senki sem tudta, mit tegyen, és ennek tetejébe kaptunk egy újabb támadást. Ennyi kellet, rohant mindenki a saját feje után. Innentől kezdve nem volt stratégia, nem volt előre begyakorolt terv, mindenki csak magát mentette. Volt, aki kiesett, volt, aki elbújt, és volt, aki rohant és rohant, talán még maga se tudta hova.

Végül ez az őrület úgy jött ki, hogy rátaláltam egy társamra, és onnantól kezdve ketten folytattuk a bujkálást. Éppen egy bokor mögött rejtőztünk mikor két alakot láttunk felénk közeledni. Mikor már egész közel voltak, rájöttük, hogy velünk vannak, és gyorsan beinvitáltuk őket büdös, koszos, bár ha jobban belegondolunk, egész otthonos búvóhelyünkre. Mi négyen voltunk együtt, ők öten, de külön. Alig telt el 15 perc, már meg volt négy ember, még maradt egy, de fogalmunk sem volt, hol van. Óvatosan a keresésére indultunk, de hirtelen megszólalt valaki egy fa mögül: 9513. Ez volt az én számom. Még mielőtt még több embert kiejtett volna, az egyik társam leolvasta a számát.

Igaz hogy a játék végén kiestem, és az is igaz, hogy ez még akkor történt, mikor még nem volt felújítva a Békás-tó, de ez mind nem fontos. Mert azon a napon a legkedvesebb emlékeim közé került, mikor a csapat győzelmet aratott.

Demeter Júlia, Debrecen, Kölcsey Ferenc Református Gyakorló Általános Iskola, 4. C.
Alföld Gyermekszínpad tagja (művészeti vezető:Várhidi Attila, Csokonai-díjas rendező)

Demeter Júlia 2

Közérdekű felhívása, bejelentése, esetleg ötletei vannak a debreceni Nagyerdővel kapcsolatban? Keressen minket! Kapcsolatfelvétel