Gyérmán Dávid: Nagyerdő

Az "Én és a Nagyerdő" vers és prózaíró pályázatunk középsikolás novella kategória III. helyezettje:

Gyérmán Dávid

Gyérmán Dávid: Nagyerdő

Néha kifejezetten jó érzéssel tölt el, ha kiszabadulhatok a zaklatott zaj-városból, a tömbházak sűrűjéből, és eltölthetek
egy szívverésnyi kis időt a Békás-tó mellett. Elmenekülni a vad világ ridegsége elől és egy poros padon álmélkodni:
Csokonai és diákjai vajon hol tanyázhattak, ha épp itt töltötték idejük?! Mindenesetre jó, hogy a betondzsungel
mellett van egy ilyen természeti csodának is helye.
Egy szép áprilisi napon is úgy gondoltam, hogy arra veszem utam. Az iskolából kilépve villamosra száltam, s irány
a Nagyerdő. Szeltem a métereket az én szokásos kis ülőhelyemig, majd lepihentem. A tér meghittsége hamar átjárt.
A szökőkút csobogása, a nap bohó sugarainak szelíd tánca a víztükrön, a fák leveleinek csöndes, háborítatlan sóhaja
és lélegzete magával ragadott akkor is. Emellett egy-két finom falat is emelte még a felhőtlen idillt. Ekkor még úgy
gondoltam, hogy az amúgy is csodálatos délutánomat már semmi sem teheti szebbé. Szerencsémre tévedtem.
A nap már a fák mögé bukott, s az est sötétjével az én melankóliám is növekedett. Lassan haza kellett indulnom, de
egyre csak halogattam. S milyen jól tettem...
Messziről lépteket hallottam. Súlyos, fáradt léptek, melyek nagy fájdalommal túrják a földet, gondoltam. Amint
közeledtek, egyre zavaróbbak lettek, de amint megláttam gazdájukat, szurkos szívem mézzé vált. Lélegzetelállítóak
voltak szőke fürtjei, s eleven arca, zöld szeme, huncut mosolya beleégett az agyamba. Az aranyos lábacskák pedig
nem bánatukban, hanem örömükben dúlták a kavicsokat. Ámulatba ejtett. Nem mertem sokáig rátekinteni, de éreztem,
hogy kell belőle még egy pillantás. Egyre csak néztem, figyeltem, mikor szemünk hirtelen találkozott. Eközben
pajkos szellő borzolta meg a lány haját, ki nem győzte igazgatni magát. Majd végignézett rajtam kedvesen, s csinos
ajkai szinte füléig nyújtóztak. Láttam a vágyat rajtuk, hogy beszédre nyílnának.
Néhány másodperc eltelt, mire első szavai elhagyták száját, s nem is hittem füleimnek. Mily ékesen, kellemesen
csengett hangja. Határozott volt. Nagyon meglepett. Aranyosan megkért, hogy töröljem le az orromról a csokoládét,
amit a kakaós tekercsem hagyott emlékül az arcomon. Elakadt a lélegzetem is. Majd ugyanazzal a mosollyal, mint
amivel megszólított, távozott. Életem legszebb és legborzalmasabb másodpercei voltak ezek. Sajnos soha többé nem
láttam őt, de szerencsére beleégett a tudatomba. Ezzel megkoronázva azt, hogy a Nagyerdő tényleg varázslatos.

Gyérman Dávid, Debreceni Református Kollégium és Gimnázium. 11. A.

Közérdekű felhívása, bejelentése, esetleg ötletei vannak a debreceni Nagyerdővel kapcsolatban? Keressen minket! Kapcsolatfelvétel