Rácz Lilian: Zeke

Az "Én és a Nagyerdő" vers és prózaíró pályázatunk középsikolás novella kategória megosztott I. helyezettje és egyben Fődíjasa is:

Rácz Lilian

Rácz Lilian: Zeke

Tudja, doktornő, anyám imádta a virágokat.
Főleg azokat, amik vadon nőttek a kerítések mellett, két kő között vagy akár a ház tövében, de még inkább szerette a
Nagyerdő rejtekében sarjadó kis növényeket, életeket, amelyek – ahogy ő mondta – megtalálták az utat kifelé, még
ha oly' sötét is volt gyakran ott; hiszen a napfény csak nehezen szlalomozott át a vaskos lombréteg ágacskái és levelei
között. Ha viszont mégis megtette, akkor az erdő tündérországgá változott pillanatok leforgása alatt. A foltokban
megjelenő fény aranyszín köntösbe burkolta a bokrok leveleit, s én tátott szájjal bámultam a szemem előtt lezajló
varázslatot.


Nem tudtam persze megállni, hogy ne próbáljam megérinteni mindezt, de abban a pillanatban, hogy a napfényben
fürdőző virágokat letéptem, mintha elvesztették volna a bennük rejlő mágikus erőt, és már csak egyszerű, mindennapi
csonkokat tartottam a kezemben. Csalódottan szórtam le eleinte az ujjaim között a szárakat, morzsoltam szét
az apró, látszólag értéküket vesztett bimbókat.
Sosem tudtam hazavinni ezt az apró mennyországot. Apát akkorra már elvitte a rák, anya pedig állandóan betegeskedett
azt követően, a csoda felfedezése és megélése így egyes egyedül rám maradt. A virágokat ugyanakkor szorgalmasan
vittem haza, hiszen már gyerekfejjel is tudtam, ezzel halvány, pillanatnyi mosolyt csalhatok édesanyám üres,
szomorú arcára.
Évekig működött ez kifogástalanul: tudta, ha nem épp a társasház lépcsőházában játszogatok békésen magamban,
akkor az erdőbe mentem bóklászni.
Történt egy alkalommal, nagyjából lehettem hét éves, hogy letértem a megszokott ösvényről. Emlékszem, úgy éreztem,
pontosan ismerem már ezt a kis erdőt, s elég bátornak hittem magam ahhoz, hogy megnézzem, mi van az
utacskán túli részen. Ahogy az első lépést megtettem a sűrű bozótban, lelassítottam és elbizonytalanodva visszanéztem:
apró ösvény, kis kövecskékkel szegélyezve jól ismert volt, biztonságos. Aztán visszafordítottam a fejemet az
erdő ismeretlen része felé, s képzeletem leírhatatlan csodákat vetített a szemem elé: biztos voltam benne, hogy meg
fogom találni a tündéreket, törpéket és óriásokat, amikről olvastam, csak jó erősen nyitva kell tartanom a szememet.

Akkorra már napok óta egy árva lélek sem szólt hozzám. Édesanyámat alig láttam, ha mégis, csak annyira jött ki
a szobájából, hogy furcsa, piros színű kis bogyókat vegyen be, sokszor akár kettőt egyszerre. Nagyon fáradtnak és
furcsának tűnt, kissé ijesztőnek is, bevallom, a hatalmas, vöröses karikákkal a szeme alatt, úgyhogy miután vis�-
szabotorkált az ágyához és magára zárta az ajtót, gyorsan bekanalaztam a reggelimet, és lábujjhegyen elhagytam az
aprócska lakást.
Azt hiszem, ott az erdőben, azon a napon hallottam és láttam meg őt elsőnek.
- Lola – szólított meg lágy, felnőttes hangján. Egy terebélyes tölgy mögül lépett ki, s akkor megpillantottam: amen�-
nyire meg tudtam ítélni, egy húsz év körüli, gesztenyebarna hajú, angyalarcú fiú, pont olyan, aki az álmaimban
megjelent néha. – Zeke vagyok – mondta óvatosan, mint aki fél, hogy megijeszt.
- Tudom – mosolyodtam el kedvesen, hiszen, ahogy mondtam, az álmaimból már ismerős volt. Erre az ő szája is
rögtön felfelé görbült.
Abban a pillanatban éreztem oly sok idő után először, hogy nem vagyok egyedül. Igazából másra sem tudtam gondolni,
csak hogy végre lesz kivel megosztanom a Nagyerdő csodáját... Istenem, még most is érzem a boldogságot,
ami e pillanatok után felébredt bennem. Így amikor Zeke intett nekem, hogy kövessem őt, habozás nélkül utánaszaladtam,
nem gondolkozva egy pillanatig sem. Nem néztem körül, hogy merre megyünk, nem figyeltem a belső
hangocskára, amely óva intett ettől; nem érdekelt semmi, csak a gyönyörű, barna hajú fiú, s a szaladás szívdobogtató
élménye.
Akár balra, akár jobbra néztem, mindenütt csak a zöldellő fákat, bokrokat, s a fellelhető összes színben tündöklő
vadvirágokat láttam elsuhanni mellettem, s nem álhattam kacagás nélkül, amely visszatarthatatlanul növekedett már
egy ideje a torkomban. Csodálatos volt.
Nem tudom, mennyi ideig szaladhattam. Abban a pillanatban ugyanis, amikor feleszméltem, Zeke már nem volt
sehol, a napfény pedig fakulni látszott az erdőben, s éreztem a levegő kezdődő, esti csípősségét csupasz karjaimon.
Emlékszem, nevetés helyett a kétségbeesés formált gombócot a torkomba, hiszen körbenézve arra kellett rádöbbennem,
nem tudom, hol is vagyok. Zavarodottan kezdtem kiabálni.
- Zeke! Zeke, hol vagy? – vékonyka hangom üresen és kegyetlenül verődött vissza a fatörzsekről, melyek ismeretlen-
ségükből adódóan ezúttal nem nyújtottak támpontot abban, merre is menjek. – Zeke!
S ekkor meghallottam az ismerős kuncogást.
- Itt vagyok, kicsi Lolám – nevetett a fiú halkan, mikor újra felbukkant; majd megnyugtatóan rám mosolygott. –
Gyere, menjünk haza – nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam, s ő magabiztosan kivezetett az erdő sűrűjéből.
Innentől kezdve már valóban nem voltam egyedül, és bár a szívem mélyén féltem, hogy egyszer csak úgy eltűnik,
mégis bíztam benne, s ő mindig jött, amikor szükségem volt rá.
Sosem értettem, hogy az öreg nénik és bácsik, akik a lépcsőházunkban laktak, miért néztek rám furcsán.
- Bolond gyerek – motyogták gyakran, amikor azt hitték, nem hallom. Hallottam, de nem zavart, hiszen ott volt
nekem Zeke.
Sokszor jártunk ki a Nagyerdőre sétálgatni és vadvirágot szedni anyának, de többet nem hagyott olyan mélyre bóklászni
az erdőben, mint legelőször. Mindenféléről beszélgettünk, például arról, hogy a Nap miért az égen van, vagy
mi is az az ég igazából, miért fontos a matematika, az emberek miért olvasnak könyvet, és sorolhatnám.
Ám ahogy cseperedtem, s már iskolába jártam, egyre inkább feltűnt, mennyire kerülnek a gyerekek. Őszintén nem
értettem, mi bajuk, de Zeke mindig megnyugtatott, hogy nincs velem semmi baj, csak én kicsit más vagyok, mint a
többiek.
- De ez nem hiba, drága Lola – mondta azonnal, amint a kétség felmerült bennem. – És szeretném, ha ezt megjegyeznéd,
mert nem leszek mindig ott, hogy elmondjam neked.
Egyre gyakrabban kezdett utalgatni erre: hogy nem lesz mindig ott. Megrémített ezzel, nem akartam, hogy eltűnjön,
pedig éreztem, a szavaiból rájöttem, hogy rövidesen be fog következni. El fog hagyni engem, s én újra egyedül leszek
a sötétben.
Ballagásomra őt kértem fel kísérőnek. Ennek hatására újra feltűnt csinos arcán az a halvány, szomorkás mosoly, amitől
mindig tartottam, mert tudtam, mögöttes tartalma van. De igent mondott, s más nem is számított nekem. Nem
számított, hogy aznap mindenki döbbenten, nevetve, gúnyolódva szólt hozzám, amikor vele beléptem az iskolám
épületébe, nem számított, hogy senki nem jött oda gratulálni, mert Zeke ott volt és meleg mosollyal szorította a
kezemet végig.
Közben azonban furcsa érzések kezdtek nőni bennem, olyanok, amik addig nem voltak ott. Úgy éreztem, szeretnék
valahova tartozni. Tudtam, hogy Zeke mellett volt a helyem addig, és ezen a világért sem akartam volna gyökeresen
változtatni, de közben vágytam arra is, hogy elfogadjanak és befogadjanak. Barátokat akartam oly sok idő után, én,
akit sosem érdekelt a Zekén kívüli világ.
Ő is érezte ezt. Egyre ritkábban látogatott meg, egyre ritkábban beszélgettünk, úgy éreztem, cserben hagy, miközben
tudtam, neki épp úgy fáj a távolság. Értem tette, tudtam a szívem mélyén, de nem akartam, hogy eljöjjön az a bizonyos
nap, amikor a távolság már túl nagy lesz. Az a nap, amikor már nem lesz ott.
De eljött. Akkor már egy teljes hete nem is láttam őt, de hirtelen felbukkant a lépcsőházban, ahol üldögéltem addig,
ki máson, mint rajta gondolkozva.
- Zeke! – kiáltottam fel örömmel, hogy végre láthatom, s félelmeim azonnal visszahúzódtak, hiszen újra itt volt.
Ekkor láttam meg a szemét, amiben addig nem tapasztalt, mérhetetlen szomorúság vegyült a beletörődéssel és határozottsággal.
- Lola, beszédem van veled – kezdte komolyan. – Kedvesem, már igazán nagy lány vagy. Itt az idő, hogy új barátokat
szerezz, s rólam kicsit megfeledkezz. Nincs már rám szükséged.
- De Zeke... Tudod, hogy nélküled egyedül leszek – suttogtam. – Senkim sincs rajtam kívül. Anya...
- Tudom, kicsi Lolám. Tudom – szakított félbe. – De bírnod kell. Menni fog és nem sokáig leszel egyedül – ígérte, s
még egy röpke pillantást vetve rám, hátrálni kezdett, aztán sarkon fordult.
Ahogy egyre messzebb került, alakja úgy halványodott el, én pedig akárhogy szólongattam, nem jött vissza.
Ekkor körülnéztem. A Nagyerdő most sötét volt, fellegek borították az eget, sehol nem volt az a varázslatosság, amit
évekig vele fedeztem fel. A fák lombjai fekete árnyakként kavarogtak az égen, a bokrok ágacskái harcoltak egymással
a feltámadó szélben, s úgy éreztem, háborgó lelkem elhagyatottságában osztozik az idő. De aztán egy idő után a
vihar lecsendesedett, így feltápászkodtam, megacéloztam a lelkem és elhatároztam magam; végül két órába telt, de
kiverekedtem magam egyedül az erdőből.
Amikor hazaértem, leültem az ágyamra és gondolkozni kezdtem. Tudtam, hogy nem fog visszajönni, éreztem. Elhatároztam
hát, hogy nyitottabban fogok viselkedni, s Zeke kedvéért megpróbálok barátokat szerezni. Ám ez nem
volt olyan egyszerű feladat, hiszen már rengetegen úgy fordultak felém, mint „az a bolond lány". Tudtam, változásra
van szükségem, új, tiszta lapra.
Anyám addigra már nagyon beteg volt, s nekem fiatal lányként el kellett döntenem, mit teszek: otthagyom őt, nem
ápolom tovább egyedül és egyetemre megyek, vagy halálos ágya mellett ragadok, s elvesztegetek egy ilyen lehetőséget.
Ahogy fogtam a csontsovány kezet, láttam az összes vékony, de már kidagadó erecskét, amely még életet lehelt
belé, és tudtam, nem hagyhatom ott.
De végül, ez egyszer ő döntött helyettem.
- Lola – suttogta, erőtlenül megszorítva a kezemet. – Sosem mutattad meg végül az erdődet, kislányom. Volt ott
valami különleges, igaz?
Menthetetlenül összeszorult a szívem.
- Igen, volt – válaszoltam gyorsan összeszedve magam, majd hirtelen ötlettől vezérelve rámosolyogtam. – Akarod látni?
Különösen gyönyörűnek tetszett akkor a Nagyerdő; anyámat tolószékben, takarókba és csöndbe burkolva vezettem
körbe. Meglehetősen hűvös volt, de mivel a vörös és sárga színű levelek már hulladoztak, a megritkult lombkoronákon
könnyedén átragyogott a halk, kedves őszi napfény, melengetve minden arra járó lelkét. Bejártuk az ösvényeket.
Minden gally roppanására azt hittem, Zeke az, minden alkalommal, mikor anyám megszólított, az ő hangját véltem
hallani. De végül elfogadtam, hogy nincs ott.
Anya nem győzött rácsodálkozni mindenre. Szemével követte az ágak hajladozását, végigsimította a bokrokon lévő
apró leveleket, megérintette az idős fatörzseket, de legboldogabban a még mindig előforduló kis virágokat nézegette.
Sétánk végére kipirult az arca, a szeme pedig ragyogott; hosszú idő óta szinte egészségesnek tűnt.
- Ez már a mennyország – mondta, s hallottam a szavaiban rejlő lenyűgözöttséget.
Hazaérve azonnal ágyba kellett segítenem, hiszen kifáradt a nagy izgalmakban. Melléfeküdtem, s hamar engem is
elnyomott az álom.
Pár órával később, amikor felébredtem, ő már nem élt. Olyan nyugodt mosoly ült már hűlő arcán, amilyet életében
nemigen láthattam évek óta, s tudtam, ő valamire rálelt, valamit elengedett, és végül, ami a legfontosabb, békét talált.
Elköltöztem és egyetemre mentem. Ekkor pedig, hosszú idő után olyan emberek jöttek az életembe, akik barátokká
lettek, s akiknek el mertem mesélni a történetemet. Hogy régebben volt egy barátom, egy különleges barátom. A
mesélést befejezve azt mondták, hogy aggódnak értem és hogy ezt valakinek el kellene mondanom, valakinek, aki a
lélek bonyodalmaival foglalkozik.
És most íme hát, itt vagyok.
- Azóta felbukkant Zeke?
Nem. Akkor régen eltűnt és azóta nem láttam őt.
- Lola, biztos vagyok benne, hogy ilyen idősen már tudod, Zeke nem valódi, csupán a képzeleted szüleménye volt.
Szomorkásan elmosolyodtam.
- Igen. Igen, tudom.
Hazafele menet könnyűnek éreztem magam, mintha valami mázsás súly gördült volna le a szívemről és a vállamról,
ami régóta akadályoz abban, hogy elszakadjak a múltbeli félelmeimtől és érdemileg merjek élni. Ám még mielőtt
valóban magam mögött hagytam volna a múltat, meg kellett tennem valamit.
Újra a Nagyerdőt jártam. Régi és új illat keveredett benne, éreztem a fák korának illatát, de közben az is mássá tette,
hogy felnőtt fejjel már nem kerestem a tündéreket és óriásokat a bokrok között. Virágokat azonban nagyon is, s
kutatásom szemrevaló sikerrel járt.
A Köztemetőbe kiérve, ahogy a fák között mentem, észrevettem, hogy tőlem pár méterre, velem párhuzamosan jön
egy alak; gondolataim örökös centruma.
A sírhoz érve letettem a csokrot, majd pedig Zeke is kilépett végre az árnyékból; odament és elhelyezte a maga
virágait az enyémek mellé. Ám ahogy néztem a helyet, ahol anya feküdt, megláttam valamit: a sírkő hajszálnyi repedéseiben
apró, világoszöld sarjadások nőttek ki, pici, piros bimbócskával a végükön. A sír körül pedig vadvirágok
sokasága lengedezett a finom szellőben, kecsesen, gyönyörűen. Először alig hittem a szememnek, aztán már csak
mosolyogni, kósza könnyeket törölgetve nevetni tudtam.
Mert, tudja, doktornő, anyám olyan nagyon imádta a virágokat.

Rácz Lilian, DE Kossuth Lajos Gyakorló Gimnáziuma, 12. E.,
Tanár: Kádár-Gergely Márta

Az írás megjelent a Tárcán kínálom blogon is

Közérdekű felhívása, bejelentése, esetleg ötletei vannak a debreceni Nagyerdővel kapcsolatban? Keressen minket! Kapcsolatfelvétel