Hírek (3)

(Kenyeres Ilona írása)

Nagyerdei visszaemlékezéseim következő helyszíne a Debreceni Klinikák, pontosabbanannak az egyik osztálya.

Az köztudott, hogy az egészségügyi intézményekről az embereknek általában nem a pozitív élmények villannak be legelőször. Természetesen nekem is voltak felejthető emlékeim a gyönyörű Nagyerdő sudár fái között elterülő klinikai épületekről, történetesen, amikor édesanyámat öt héten keresztül ápolták ezen a helyen. Személyes, és soha el nem felejthető élményeim közé tartozik viszont a fiam és a lányom születése, melyek örök életre kitörölhetetlen emlékeim maradnak, éppúgy, mint a saját, úgymond újjászületésem időpontja is.

Az pedig 11 éves koromban történt, amikor is vakbélgyulladással kerültem be a gyermekklinika egyik kórtermébe. Igaz, nem a saját lábamon gyalogoltam odáig, hanem mentő vitt, ugyanis a vakbelem már a perforációhoz közeli állapotban volt. Akkor bizony nem nagyon tudtam szemügyre venni a hűs árnyat adó klinikai fákat, később azonban, a lábadozás napjaiban nagyon szívesen időztem a fák alatti padokon, családtagjaimmal, no és kis betegtársaimmal beszélgetve.

(Kenyeres Ilona írása)

A Nagyerdővel kapcsolatos emlékeim sorából semmiképpen sem hagyhatom ki azt az egy csodálatos évet, amelyet az akkori Biogal Gyógyszergyárban töltöttem - amikor még nem tudtam, mi leszek, ha nagy leszek. ..

Igaz, hogy egy szép kerek erdő közepén nem éppen egy gyógyszergyár képe villan fel elsőnek a meséskönyveket lapozgató gyerekeknek – no és valljuk be őszintén, nekünk sem. Na de ha már annak idején úgy döntöttek az ítészek, hogy egy ilyen vegyi üzemet pont erre a részre, a Nagyerdő szívébe, a klinikák szomszédságába telepítenek – feláldozva ezzel jó néhány szép és értékes fát, valamint az erdő csendjét, és tiszta levegőjét - akkor a városvédők és a természetszeretők szava sajnos nem sokat ér.

Na de tegyük félre a morgolódást, már csak azért is, mivel a tényeken azzal úgysem lehet változtatni, és emlékezzünk… A hatvanas évek vége felé jó sorsom a Biogalba vezetett, méghozzá azon belül is a kereskedelmi főosztály szigorú főnökének előszobájába, ahol titkárnőként igen komoly feladatokat kellett ellátnom. Történetesen: viráglocsolás, levelek iktatása, telefon felkapása – amennyiben éppen csörög -, valamint – szigorúan magánszorgalomból - az anyag- és a kereskedelmi osztály dolgozóinak meglátogatása. Ez utóbbi a főnök távollétében zajlott.

Előző visszaemlékezéseimben a régi jó Nagyerdei Strandról ejtettem néhány szót, most viszont arról írnék, hová is mentünk sokszor – különösen hét végén – amikor, sokszor csapatostul elhagytuk a medencék világát.

Két szórakozóhely is kínálta magát a napozásban és úszásban elfáradt ifjúságnak. Az első rögtön a Régi – később pedig a Csónakázó tó melletti Új – Vigadó, és kissé távolabb a Pálma Eszpresszó. A Pálma egyébként a kedvenc helyünk volt, máskor is felkerestük, nem csupán a strandról hazafelé menet. Emlékszem, amikor elballagtunk a Bethlenből - 1967-ben – első utunk ide vezetett. Igen kellemes, kulturált hely volt, udvarias kiszolgálással - ez a mai napig is így van egyébként, ám ami már sajnos nemigen tér vissza, az az élőzene varázsa. Akkoriban egy zongora, egy dob, egy gitár, s egy énekes már elég volt a jó hangulathoz. A tánczene hallatszott a teraszon is, ahol ugyancsak telt ház volt szép nyári estéken.

Legutóbbi visszaemlékezésemben kora gyermekkorom strandbéli kalandozásairól írtam, az alábbiakban pedig a kamaszkor emlékeit idézem fel.

Középiskolás koromban általában a barátnőimmel rohamoztuk meg a Nagyerdei strandot – pontosabban annak is a régi, békebeli, fából készült napozópadjait, melyeken jobb esetben akár tízen is elfértünk, szépen, szorosan, egymás mellé lapulva, mint a heringek a dobozban.

Érdekes, akkoriban még nem kellett az UV-sugárzástól félni – mert nem is tudtak róla, gondolom, így aztán általában mindenféle naptej nélkül égtünk le a nap végére, aztán kenegethettük magunkat otthon a jó kis kimérős tejfellel. Istenem, de szép időszak is volt az!

Akkoriban már tudtam úszni , legalábbis Lamp Karcsi bácsi megtanított, ám a négyméteres medencébe – melynek partjáról iskolatársam, Milbik Kálmán műugró csodálatos fejeseit csodáltuk – nem mertem egyedül bemenni. Ennek oka az volt, hogy édesanyám mindig rettenetesen aggódott értem, így az úszóleckék alkalmával is ott állt a medence szélén, hogyha szükséges, utánam ugrik, és kiment a vízből – ebben csak az volt a még meghatóbb, hogy ő viszont egyáltalán nem tudott úszni. Ebből kifolyólag talán nem csoda, ha miután szinte belém nevelte a víz iránti félelmet, csak minimum öt fiú kíséretében mertem bemerészkedni a négyméteres medencébe. Hála Istennek, általában mindig volt ennyi fiú a környezetemben.