Az utolsó erdei út

(Kenyeres Ilona írása)

19064273296 fde1728684 z-300x2251Nagyerdei visszaemlékezéseim sorából nem maradhat ki az a hely sem, amely utolsóként fogadja be városunk lakosait.

Ahol végleg megpihenhetnek az életben megfáradtak – és sajnos nemegyszer azok is, akik még nem is annyira fáradtak, és nem is igazán szeretnének pihenni, legalábbis nem ezen a helyen.

Mert itt a végső nyugalom vár mindenkit, akár akarja, akár nem. Ez a hely pedig ugyancsak a mi gyönyörű Nagyerdőnk része: a Debreceni Köztemető, benne egy, valljuk be, „nemszeretem” épülettel: a Krematóriummal.

Mint épület, szép – legalábbis a szakemberek szerint. Mert én legszívesebben soha nem néznék rá, soha nem mennék be a falai közé, de sajnos, ebben az egyben nem én döntök. Nem rajtam múlik, mikor kell felkeresnem - egyelőre még csak egykori rokonaim, barátaim, ismerőseim búcsúztatása alkalmából, aztán majd egyszer… de nem folytatom, hiszen mindenki tudja a mondat második részét.

A Krematórium éppen 84 éve nyitotta meg kapuit, és 25 évvel ezelőtt műemléki védettséget is kapott a Borsos József által tervezett, s az ország egyik legszebb ravatalozójának tartott épület, melynek főkapuján található Jézus szobor Némethy László alkotása. Az épület előtt elterülő tó és a sétány a padokkal akár egy erdei pihenő hely is lehetne – mint ahogy végül is az a funkciója – ám mégsem hagyható említés nélkül az a tény, hogy az ide betérők nem derűs, erdei séta közben telepszenek le ezekre a padokra. A lélekharang hangjai mellett fájó szívvel nézik a gyönyörű környezetet, miközben azokra emlékeznek, akik sajnos már nem lehetnek részesei ennek a csodálatos élménynek.

Egyre több „ismerős” köszön vissza a sírok fejfáiról.

Ha arra járok, megállok egy gyönyörű, fekete márvány síremlék előtt, melynek arany betűi diákkori szerelmem nevét formálják. 60 évet élt. Első, ugyancsak tinédzserkori, plátói szerelmem pedig az 50. életévét sem töltötte be, amikor a gyilkos kór elvitte.

Vannak ott osztálytársaim, közeli és távoli ismerőseim, és olyan, idős korban eltávozott barátok is, akikről legalább elmondhatom, hogy szép, hosszú, tartalmas élet után szólította őket magához az Isten. Az utóbbi években pedig sajnos több olyan kedves művész barátomtól is búcsúznom kellett, mint az örök Daniló: Simor Ottó, az őstehetség: Kóti Árpád, és a legutóbbi, most is fájó emlék: Tréfás György, a zseniális operaénekes.

Ám, mint a mondás tartja: Az élet az élőké – törődjünk hát most már velük (is)…

Forrás: Az utolsó erdei út

Közérdekű felhívása, bejelentése, esetleg ötletei vannak a debreceni Nagyerdővel kapcsolatban? Keressen minket! Kapcsolatfelvétel