palma-presszo-300x1741Előző visszaemlékezéseimben a régi jó Nagyerdei Strandról ejtettem néhány szót, most viszont arról írnék, hová is mentünk sokszor – különösen hét végén – amikor, sokszor csapatostul elhagytuk a medencék világát.

Két szórakozóhely is kínálta magát a napozásban és úszásban elfáradt ifjúságnak. Az első rögtön a Régi – később pedig a Csónakázó tó melletti Új – Vigadó, és kissé távolabb a Pálma Eszpresszó. A Pálma egyébként a kedvenc helyünk volt, máskor is felkerestük, nem csupán a strandról hazafelé menet. Emlékszem, amikor elballagtunk a Bethlenből - 1967-ben – első utunk ide vezetett. Igen kellemes, kulturált hely volt, udvarias kiszolgálással - ez a mai napig is így van egyébként, ám ami már sajnos nemigen tér vissza, az az élőzene varázsa. Akkoriban egy zongora, egy dob, egy gitár, s egy énekes már elég volt a jó hangulathoz. A tánczene hallatszott a teraszon is, ahol ugyancsak telt ház volt szép nyári estéken.

Bővebben

Strand-elmenyek-600x4201Legutóbbi visszaemlékezésemben kora gyermekkorom strandbéli kalandozásairól írtam, az alábbiakban pedig a kamaszkor emlékeit idézem fel.

 

Középiskolás koromban általában a barátnőimmel rohamoztuk meg a Nagyerdei strandot – pontosabban annak is a régi, békebeli, fából készült napozópadjait, melyeken jobb esetben akár tízen is elfértünk, szépen, szorosan, egymás mellé lapulva, mint a heringek a dobozban.

Érdekes, akkoriban még nem kellett az UV-sugárzástól félni – mert nem is tudtak róla, gondolom, így aztán általában mindenféle naptej nélkül égtünk le a nap végére, aztán kenegethettük magunkat otthon a jó kis kimérős tejfellel. Istenem, de szép időszak is volt az!

Akkoriban már tudtam úszni , legalábbis Lamp Karcsi bácsi megtanított, ám a négyméteres medencébe – melynek partjáról iskolatársam, Milbik Kálmán műugró csodálatos fejeseit csodáltuk – nem mertem egyedül bemenni. Ennek oka az volt, hogy édesanyám mindig rettenetesen aggódott értem, így az úszóleckék alkalmával is ott állt a medence szélén, hogyha szükséges, utánam ugrik, és kiment a vízből – ebben csak az volt a még meghatóbb, hogy ő viszont egyáltalán nem tudott úszni. Ebből kifolyólag talán nem csoda, ha miután szinte belém nevelte a víz iránti félelmet, csak minimum öt fiú kíséretében mertem bemerészkedni a négyméteres medencébe. Hála Istennek, általában mindig volt ennyi fiú a környezetemben.

Bővebben

nagyerdei-csonakazo-toKár, hogy már csónakázó tó nincs. Egy debreceninek a Nagyerdő különösen gyermekként, a nyugalmat,a békességet, az ünnepet jelentette. Ott volt a csónakázó tó, a fürdő, és az ötvenes években augusztus 20.-án a Nagyvásár a Stadion előtti sétányon. Az Állatkert és a vidámpark jóval később készült el. A Vídámvásárba vagy Nagyvásárba menni jutalom volt, a jóságért járt cserébe. Mindig ajándékokat kaptunk.

A mai gyermekek el sem tudják képzelni, hogy mi nem naponta kaptunk ajándékokat. Egy évben 2-3 alkalom volt. Ott kinn az erdőn similabdát, egy-egy 50 filléres (egy gombócos) fagyit kaptunk. Az augusztusi vásárban pedig vásárfiát, azaz valami játékfélét. Dominót, társasjátékot, effélét. Az egyik legkedvesebb ajándékom az volt, amit 10 évesen kaptam. Bakelit (a mai műanyagok elődje) játék kávés készletet. Ovális tálca, kancsó, kis csészék alátéttel. Ez sokáig megmaradt.

A similabda hazáig kibírta, sőt néha még 2-napig is. Hogy mindenki tudja mi is volt az: színes cellofánba csomagolt papírzacskóba töltött fűrészpor, amit ökölnyi nagyságúra formáltak és spárgával jól körbe kötötték. Egy kb.: félméternyi kicsi vékony gumiszalagot csomóztak a tetejére középen. Fogtuk a gumi végét és dobtuk a labdát. A gumi megnyúlt, repült a labda, majd visszaugrott eredeti hosszára. Odacsapódott a kezünkhöz, lábunkhoz, az előttünk, mellettünk sétáló szülőkhöz.

Bővebben

(Kenyeres Ilona írása)

nagyerdei-furdo-1-600x4031A debreceni, nagyerdei strand gyerekkorunkban fogalom volt számomra és a velem egy udvarban lakó Attila, Jutka és Kati számára.

Általában csak vasárnap jutottunk ki, természetesen szüleinkkel együtt – hiszen annak idején még nem volt szabad szombat, tehát csupán a hét utolsó napján áldozhattunk eme szenvedélyünknek, mégpedig a szokásos reggeli szentmise-penzum lerovása után. Már a strandlátogatást megelőző nap nagy izgalomban telt, hiszen tudtuk, milyen élmények várnak majd ránk vasárnap, így már szombat este elkezdtük a vajas kenyerek, a paprikák és a paradicsomok becsomagolását.

Másnap aztán, amint némi, jegypénztár előtti sorban állást követően beszabadulhattunk a felhőtlen, egész napos szórakozást nyújtó „objektum"-ba, már csak a Tejivót és a fagylaltos standokat kellett megcéloznunk. Az udvarban lakó gyerekekkel együtt – akik szintén az én szüleim gyámsága alatt álltak ezen a szép napon - kezdtük meg a rohangálást, melynek első állomása a kabinsor volt.

Bővebben

(Kenyeres Ilona írása)

nagyerdei-furdo-600x4001Gyerekkoromban olyan házban laktunk az Eötvös utcán, ahol volt ugyan egy kis udvar, parányi virágoskerttel, ám az „erdőt" csupán egy szép nagy, az én szememben „égigérő" jegenyefa jelentette, amelyről időnként vadgalamb búgása hallatszott.

Egy kis gyerek számára azonban az egykori kis udvar és kert is hatalmasnak látszott, én is csak felnőtt fejjel konstatáltam, milyen parányi is volt igazából az, amit akkor óriásinak láttam.

Az igazi nagy élményt azonban az jelentette számomra, amikor vasárnaponként a szüleimmel - sőt időnként a nagyszüleim is csatlakoztak hozzánk -, felültünk arra a régi, békebeli, döcögős, Csapó utcai sárga villamosra, amelynek a peronjáról egy éles kanyarban akár ki is eshetett volna valaki, ha nem kapaszkodik erősen, és amely elvitt bennünket a jelenlegi Kossuth térig. Ott aztán átszálltunk a másik „tujára" (akkoriban ugyanis hivatalosan 7 villamos vonala volt Debrecennek), és azzal egészen az egykori Csónakázó tóig utaztunk.

Bővebben

Közérdekű felhívása, bejelentése, esetleg ötletei vannak a debreceni Nagyerdővel kapcsolatban? Keressen minket! Kapcsolatfelvétel