Hírek (3)

(Kenyeres Ilona írása)

Gyerekkoromban én is nagyon szerettem a Vidámparkot.

Különleges programnak számított, ha a szüleim elvittek oda, ahol nemegyszer találkoztam néhány osztálytársammal is, s együtt adtuk át magunkat az önfeledt szórakozásnak. Hiszen a Vidámpark – különösen gyerekfejjel – a csodák tárháza volt. Felülhettünk egy igazi repülőre, mely egy dombon állt, s természetesen nem ment sehová, de mi elképzeltük, hogy éppen Meseországba indul velünk, ahová megérkezvén már át is szállhattunk egy másik „járgányra”, ahol lovacskák, hintók, s egyéb alkalmatosságok mentek körbe-körbe velünk, miközben nagyokat nevettünk magunkon és egymáson.

A ringlispílre nem mertem soha felülni, ugyanúgy a hullámvasútra sem, csak szent áhítattal néztem azokat a gyerekeket, akik - az én szememben legalábbis –halált megvető bátorsággal sikongattak a kígyóként fel-alá sikló, vonagló gyors vasút üléseiben. Érdekes módon, a dodzsemmel szemben nem voltak fenntartásaim, nagyon élveztem, amikor egymásnak ütköztünk a gumis lökhárítókkal felszerelt kis autókkal.

No és ott volt az Elvarázsolt Kastély a görbe tükreivel, amelyekben hol kövérnek, hol iszonyatos soványnak látszottunk. Aztán az a bizonyos folyosó, amelyen áthaladva teljesen orvul egyszer csak egy rejtélyes lyukból levegőt fújtak a lányok szoknyája alá! Azt azért megfigyeltük – igaz, csak miután már pórul jártunk - , hogy a nadrágban sétáló lányok alatt érdekes módon nem kapcsolt be ez a fúvó gépezet.

(Kenyeres Ilona írása)

Nagyerdei visszaemlékezéseim következő helyszíne a Debreceni Klinikák, pontosabbanannak az egyik osztálya.

Az köztudott, hogy az egészségügyi intézményekről az embereknek általában nem a pozitív élmények villannak be legelőször. Természetesen nekem is voltak felejthető emlékeim a gyönyörű Nagyerdő sudár fái között elterülő klinikai épületekről, történetesen, amikor édesanyámat öt héten keresztül ápolták ezen a helyen. Személyes, és soha el nem felejthető élményeim közé tartozik viszont a fiam és a lányom születése, melyek örök életre kitörölhetetlen emlékeim maradnak, éppúgy, mint a saját, úgymond újjászületésem időpontja is.

Az pedig 11 éves koromban történt, amikor is vakbélgyulladással kerültem be a gyermekklinika egyik kórtermébe. Igaz, nem a saját lábamon gyalogoltam odáig, hanem mentő vitt, ugyanis a vakbelem már a perforációhoz közeli állapotban volt. Akkor bizony nem nagyon tudtam szemügyre venni a hűs árnyat adó klinikai fákat, később azonban, a lábadozás napjaiban nagyon szívesen időztem a fák alatti padokon, családtagjaimmal, no és kis betegtársaimmal beszélgetve.

(Kenyeres Ilona írása)

A Nagyerdővel kapcsolatos emlékeim sorából semmiképpen sem hagyhatom ki azt az egy csodálatos évet, amelyet az akkori Biogal Gyógyszergyárban töltöttem - amikor még nem tudtam, mi leszek, ha nagy leszek. ..

Igaz, hogy egy szép kerek erdő közepén nem éppen egy gyógyszergyár képe villan fel elsőnek a meséskönyveket lapozgató gyerekeknek – no és valljuk be őszintén, nekünk sem. Na de ha már annak idején úgy döntöttek az ítészek, hogy egy ilyen vegyi üzemet pont erre a részre, a Nagyerdő szívébe, a klinikák szomszédságába telepítenek – feláldozva ezzel jó néhány szép és értékes fát, valamint az erdő csendjét, és tiszta levegőjét - akkor a városvédők és a természetszeretők szava sajnos nem sokat ér.

Na de tegyük félre a morgolódást, már csak azért is, mivel a tényeken azzal úgysem lehet változtatni, és emlékezzünk… A hatvanas évek vége felé jó sorsom a Biogalba vezetett, méghozzá azon belül is a kereskedelmi főosztály szigorú főnökének előszobájába, ahol titkárnőként igen komoly feladatokat kellett ellátnom. Történetesen: viráglocsolás, levelek iktatása, telefon felkapása – amennyiben éppen csörög -, valamint – szigorúan magánszorgalomból - az anyag- és a kereskedelmi osztály dolgozóinak meglátogatása. Ez utóbbi a főnök távollétében zajlott.

Előző visszaemlékezéseimben a régi jó Nagyerdei Strandról ejtettem néhány szót, most viszont arról írnék, hová is mentünk sokszor – különösen hét végén – amikor, sokszor csapatostul elhagytuk a medencék világát.

Két szórakozóhely is kínálta magát a napozásban és úszásban elfáradt ifjúságnak. Az első rögtön a Régi – később pedig a Csónakázó tó melletti Új – Vigadó, és kissé távolabb a Pálma Eszpresszó. A Pálma egyébként a kedvenc helyünk volt, máskor is felkerestük, nem csupán a strandról hazafelé menet. Emlékszem, amikor elballagtunk a Bethlenből - 1967-ben – első utunk ide vezetett. Igen kellemes, kulturált hely volt, udvarias kiszolgálással - ez a mai napig is így van egyébként, ám ami már sajnos nemigen tér vissza, az az élőzene varázsa. Akkoriban egy zongora, egy dob, egy gitár, s egy énekes már elég volt a jó hangulathoz. A tánczene hallatszott a teraszon is, ahol ugyancsak telt ház volt szép nyári estéken.