Hírek (3)

A fél évtizede létrehozott egyesület szívügye a Nagyerdő szépségének fenntartása, az ott élő állatok és növények védelme, valamint kulturális tevékenységek és turisztikai fejlesztések megvalósítása, ezáltal pedig a Debreceni Nagyerdő országos szintű megismertetése. Öt éve, amikor hivatalosan is megalakult az egyesület, egy természetbarát közösség kiépítése volt a cél - és ez azóta sem változott.

A debreceniek számára egyértelmű, hogy ha a városon belül zöldre vágynak, akkor a Nagyerdőt választják úti célnak.  Az itt élőknek ez természetes, hiszen ez a város "zöld éke", nem véletlen tehát, hogy az egyesület által kiadott első könyv címe: Én és a Nagyerdő, Debrecen Zöld Éke. A szófordulatot egyébként az egyik díjazott diák adta a versének, mivel  z egyesület megannyi programja között szerepel a természetvédelmi-irodalmi vers,-próza és meseíró pályázat 6-19 éves korcsoportnak,  mára már közel hatezer iskola részvételével. A program indulásakor 78 általános- és középiskola volt Debrecenben, az itteni iskolákból akkor 50  írás érkezett, ám  az internetnek köszönhetően Székesfehérvárról és Budapestről is futott be alkotás.  A sikeren felbuzdulva a következő tanévben országos szinten hirdették meg a pályázatot, minél több gyermeket akartak elérni, és ez sikerült is. Ezt követőleg az  Én és az Erdő címet viselte a pályázat, melynek felhívásátmár  valamennyi magyarországi általános- és középiskola megkapta. Később az Agrárminisztérium bevonására is sor került, hiszen  szükség volt forrásokra és támogatókra is. Mára már Kárpát-medencei szintre nőtt a program, hiszen a harmadik felhívást a határon túli magyar tannyelvű iskolák is megkapták, így  Erdélyből, Szlovákiából, a Délvidékről és Ukrajnából is érkeztek és érkeznek pályamunkák.

Évente Pünkösd környéki időpontban tartják az ünnepélyes díjátadót, majd decemberben publikálják a kétszáz oldalas, színes könyvet, amely tartalmazza a díjazott diákok írásait és a felhívás címére utaló szakmai anyagot egyaránt. rangos

Az első két díjátadó helyszíne a Nagyerdei Víztorony volt, a támogatásnak köszönhetően azonban a következőket már Budapesten rendezték. Sajnos, a tavasszal kezdődött koronavírus járvány rányomta a bélyeget a beküldött pályázatok darabszámára is, melyek eddig évről-évre emelkedő tendenciát mutattak, most viszont a gyerekek home office tanulásával kevesebb írás érkezett.

Az egyesület elnöke, Marincsák Ibolya öt éven keresztül végzett kitartó, és odadó munkája jutalmául az idén rangos elismerésben részesült, melyet a Heti Tv is közvetített:  a Hét embere díjat vehette á Budapesten.

Szerző: Kenyeres Ilona

Ahogy elnézem, manapság már olyan sok eseményt tartanak számon világszerte és kis hazánkban egyaránt, mint valaminek a „napját", hogy alig lehet nyomon követni. Valamikor régen majdhogynem csak a Nőnap számított igazán jelentősnek, aztán jó pár éve begyűrűzött a tengerentúlról hozzánk is a szerelmesek napjának kikiáltott Valentin – azaz Bálint – nap, de említhetjük az ugyancsak újdonságnak – és eléggé tréfásnak – számító Apák napját is.

Az azonban örömmel tölt el, hogy a sok-sok, általában komolytalan, tingli-tangli „nap" mellett vannak azért igazán komoly, figyelemre méltók is. Említhetném például a nemrégiben ünnepelt Madarak és fák napját. Többünk számára különösen jelentős ez a nap – no meg ugyanúgy az év többi napja is az kell(ene) legyen-, ugyanis véleményem szerint szerencsére elég sokan érezzük kötelességünknek, hogy védjük, óvjuk a körülöttünk lévő természetet, az erdőket, benne a szebbnél szebb, trillázó madarakkal.

Gyerekkoromban egy szép nagy jegenyefa állt az Eötvös utcai udvarban, ahol laktunk, s meseolvasás közben bizony sokszor hallgattam nap mint nap a rajta helyet foglaló vadgalambok búgását. Ez az emlék kitörölhetetlenül beleégett a lelkembe, de jó pár évtizede a galambok mellett a rigók és cinkék azok, akiket ugyancsak a szívembe zártam. Hajnalban ők ébresztenek, én pedig kedvességüket egy szép madáretetővel háláltam meg, mely a nagyon-nagyon öreg körtefa egyik ágán billeg, ősztől tavaszig mindenféle finomságokkal megpakolva. Az eleség mellé a vizet (fagymentes napokon) a fa tövében meghúzódó, csordultig tele esővizes hordó szolgáltatja.

Számomra a Madarak és fák napja tehát folyamatos, nem csupán a napjukon gondolok rájuk kitüntetett figyelemmel . Napjukat egyébként éppen száz éve ünnepeljük, jóllehet, sokan nem is hallottunk róla ez idáig. Manapság azonban az internet, és az okos telefonok világában minden jeles napról azonnal értesülhetünk, így – minő véletlen! – az ugyancsak amerikai eredetű Madarak és fák napjáról is, melyet hazánkban 1902-ben szervezett meg egy ornitológus, nevezetesen Chernel István. Apponyi Albert miniszter pedig körrendeletben írta elő, hogy évente egy napot az iskolákban a tanulók a mezőgazdaságban hasznos madaraknak, illetve azok védelmének szenteljenek. Bízom abban, hogy manapság körrendelet nélkül is sikerül a fenti nemes cél megvalósítása, hiszen valamennyiünk - idősek és fiatalok - érdeke, hogy óvjuk, védjük a környezetünkben lévő, sajnos egyre kevesebb fával szolgáló erdőt, annak összes madarával együtt.

Kenyeres Ilona írása

Amikor én még fiatal voltam, csak egy Vigadó nevű épület, pontosabban vendéglátó ipari egység volt Debrecenben, mégpedig az, amelyik azóta is méltóságteljesen áll a Nagyerdei Gyógyfürdő ma már fedett új szárnya mellett.

Később aztán a Csónakázó tó partján megépült a másik, az Új Vigadó, valószínűleg ekkor kapta az eredeti Vigadó a Régi jelzőt. Mindenesetre az én emlékeimben csak a régi hely szerepel. Akkoriban – azaz a 60-as évek vége felé - nagyon sokszor megfordultunk ott, különösen a kerthelyiség zöld székein, és a táncparketten kedves barátnőimmel, osztálytársaimmal.

Mindig kellemes zene szólt, udvarias pincérek szolgálták fel az ételt és italt, és ugye, nem utolsósorban ismerkedni is lehetett ott. Sokszor a strandolás után egyenesen oda vettük az irányt, ez legfőképpen akkor történt, ha nem volt különösebb célunk – vagy ha úgy tetszik: „hátsó szándékunk” -, ám ha úgy gondoltuk, hogy esetleg megismerkedhetünk valakivel az este folyamán, akkor inkább hazaugrottunk, s átöltöztünk, mielőtt „bevetésre” indultunk.

Általában volt is „felhozatal” bőven még akkoriban egy-egy ilyen szórakozóhelyen – mindkét nem soraiból. Nem unatkoztunk, az biztos. Abban az időben még nem voltak diszkók, romkocsmák, s egyéb zajos helyek, ahová a mai fiatalok járnak szórakozni és/vagy ismerkedni. A zene is éppen az akkori „füleknek” – és persze lábaknak - megfelelő volt, nem kellett 50 méterrel távolabb mennünk, ha azt akartuk, hogy értsük is, amit a partnerünk mond. Volt ott lassú és gyors, tangó és cha-cha-cha, s az akkoriban divatba jött twist egyaránt. A záróra is korábban volt, mint manapság, s általában az utolsó villamossal mindenkinek haza is kellett mennie, ha azt akartuk, hogy a szüleink máskor is elengedjenek bennünket.

(Kenyeres Ilona írása)

Nagyerdei visszaemlékezéseim sorából nem maradhat ki az a hely sem, amely utolsóként fogadja be városunk lakosait.

Ahol végleg megpihenhetnek az életben megfáradtak – és sajnos nemegyszer azok is, akik még nem is annyira fáradtak, és nem is igazán szeretnének pihenni, legalábbis nem ezen a helyen.

Mert itt a végső nyugalom vár mindenkit, akár akarja, akár nem. Ez a hely pedig ugyancsak a mi gyönyörű Nagyerdőnk része: a Debreceni Köztemető, benne egy, valljuk be, „nemszeretem” épülettel: a Krematóriummal.

Mint épület, szép – legalábbis a szakemberek szerint. Mert én legszívesebben soha nem néznék rá, soha nem mennék be a falai közé, de sajnos, ebben az egyben nem én döntök. Nem rajtam múlik, mikor kell felkeresnem - egyelőre még csak egykori rokonaim, barátaim, ismerőseim búcsúztatása alkalmából, aztán majd egyszer… de nem folytatom, hiszen mindenki tudja a mondat második részét.

A Krematórium éppen 84 éve nyitotta meg kapuit, és 25 évvel ezelőtt műemléki védettséget is kapott a Borsos József által tervezett, s az ország egyik legszebb ravatalozójának tartott épület, melynek főkapuján található Jézus szobor Némethy László alkotása. Az épület előtt elterülő tó és a sétány a padokkal akár egy erdei pihenő hely is lehetne – mint ahogy végül is az a funkciója – ám mégsem hagyható említés nélkül az a tény, hogy az ide betérők nem derűs, erdei séta közben telepszenek le ezekre a padokra. A lélekharang hangjai mellett fájó szívvel nézik a gyönyörű környezetet, miközben azokra emlékeznek, akik sajnos már nem lehetnek részesei ennek a csodálatos élménynek.