(Kenyeres Ilona írása)
Nagyerdei visszaemlékezéseim következő helyszíne a Debreceni Klinikák, pontosabbanannak az egyik osztálya.
Az köztudott, hogy az egészségügyi intézményekről az embereknek általában nem a pozitív élmények villannak be legelőször. Természetesen nekem is voltak felejthető emlékeim a gyönyörű Nagyerdő sudár fái között elterülő klinikai épületekről, történetesen, amikor édesanyámat öt héten keresztül ápolták ezen a helyen. Személyes, és soha el nem felejthető élményeim közé tartozik viszont a fiam és a lányom születése, melyek örök életre kitörölhetetlen emlékeim maradnak, éppúgy, mint a saját, úgymond újjászületésem időpontja is.
Az pedig 11 éves koromban történt, amikor is vakbélgyulladással kerültem be a gyermekklinika egyik kórtermébe. Igaz, nem a saját lábamon gyalogoltam odáig, hanem mentő vitt, ugyanis a vakbelem már a perforációhoz közeli állapotban volt. Akkor bizony nem nagyon tudtam szemügyre venni a hűs árnyat adó klinikai fákat, később azonban, a lábadozás napjaiban nagyon szívesen időztem a fák alatti padokon, családtagjaimmal, no és kis betegtársaimmal beszélgetve.
Amikor bekerültem a kórterembe, azonnal megnyugvással töltött el az a gyönyörű falfestmény, amelyről Hófehérke és a hét törpe alakjai mosolyogtak a kis betegekre, majd rövidesen egy hús-vér kislány is rám nevetett az ágyam szélére ülve.
Ahogy meglátta az éjjeliszekrényemen fekvő meséskönyvet, azonnal felkiáltott: De hiszen ezt az én nagybátyám írta! A kislányt Grandpierre Erzsinek hívták, a híres nagybácsi pedig Kolozsvári Grandpierre Emil volt. Természetesen rögtön „életreszóló” barátságot kötöttünk, amely végül sajnos csak az ott tartózkodásunk időpontjára, azaz csak a kórterem falai közé korlátozódott – jó pár évvel ezelőtt pedig az újságban olvastam Erzsi halálhírét.
Amikor pedig azt a szép, felejthetetlen évet töltöttem a Biogal Gyógyszergyárban, melyről már írtam, nemegyszer előfordult, hogy amikor a munka után gyalog indultunk a Klinika előtti villamosmegállóhoz, „lerövidítettük” az utat. Bementünk az Auguszta felőli hátsó kapun, és a Klinika területén sétáltunk végig a megállóig. Hol kollégákkal – hol pedig egy sráccal, aki a Biogal előtt várt a munka végeztével. Szép emlékek ezek…
Forrás: A Klinikák fái alatt...
