Amikor én még fiatal voltam, csak egy Vigadó nevű épület, pontosabban vendéglátó ipari egység volt Debrecenben, mégpedig az, amelyik azóta is méltóságteljesen áll a Nagyerdei Gyógyfürdő ma már fedett új szárnya mellett.
Később aztán a Csónakázó tó partján megépült a másik, az Új Vigadó, valószínűleg ekkor kapta az eredeti Vigadó a Régi jelzőt. Mindenesetre az én emlékeimben csak a régi hely szerepel. Akkoriban – azaz a 60-as évek vége felé - nagyon sokszor megfordultunk ott, különösen a kerthelyiség zöld székein, és a táncparketten kedves barátnőimmel, osztálytársaimmal.
Mindig kellemes zene szólt, udvarias pincérek szolgálták fel az ételt és italt, és ugye, nem utolsósorban ismerkedni is lehetett ott. Sokszor a strandolás után egyenesen oda vettük az irányt, ez legfőképpen akkor történt, ha nem volt különösebb célunk – vagy ha úgy tetszik: „hátsó szándékunk” -, ám ha úgy gondoltuk, hogy esetleg megismerkedhetünk valakivel az este folyamán, akkor inkább hazaugrottunk, s átöltöztünk, mielőtt „bevetésre” indultunk.
Általában volt is „felhozatal” bőven még akkoriban egy-egy ilyen szórakozóhelyen – mindkét nem soraiból. Nem unatkoztunk, az biztos. Abban az időben még nem voltak diszkók, romkocsmák, s egyéb zajos helyek, ahová a mai fiatalok járnak szórakozni és/vagy ismerkedni. A zene is éppen az akkori „füleknek” – és persze lábaknak - megfelelő volt, nem kellett 50 méterrel távolabb mennünk, ha azt akartuk, hogy értsük is, amit a partnerünk mond. Volt ott lassú és gyors, tangó és cha-cha-cha, s az akkoriban divatba jött twist egyaránt. A záróra is korábban volt, mint manapság, s általában az utolsó villamossal mindenkinek haza is kellett mennie, ha azt akartuk, hogy a szüleink máskor is elengedjenek bennünket.
Emlékszem, mi lányok az az idő tájt divatos keményített alsószoknyánkra vett bő – amolyan „bokorugró” szoknyákban, ruhákban mentünk táncolni, míg a fiúk öltönyben, nyakkendővel jelentek meg, megadva a módját az ízléses megjelenésnek – ezt egyébként is követelmény volt a szórakozóhelyeken. Rendbontás soha nem volt, hangos és ocsmány beszéd nem hangzott el a Vigadóban sem, s ebből fakadóan kidobó legényekre sem volt szükség – nem úgy, mint manapság. Egyszóval: én szeretettel és igen nagy nosztalgiával gondolok vissza azokra a régi, szép, Vigadó – és „béke”-beli zenés, táncos estekre.
Kenyeres Ilona írása
A cikk forrása: A Vigadó vigadalmai