(Kenyeres Ilona írása)
Gyerekkoromban én is nagyon szerettem a Vidámparkot.
Különleges programnak számított, ha a szüleim elvittek oda, ahol nemegyszer találkoztam néhány osztálytársammal is, s együtt adtuk át magunkat az önfeledt szórakozásnak. Hiszen a Vidámpark – különösen gyerekfejjel – a csodák tárháza volt. Felülhettünk egy igazi repülőre, mely egy dombon állt, s természetesen nem ment sehová, de mi elképzeltük, hogy éppen Meseországba indul velünk, ahová megérkezvén már át is szállhattunk egy másik „járgányra”, ahol lovacskák, hintók, s egyéb alkalmatosságok mentek körbe-körbe velünk, miközben nagyokat nevettünk magunkon és egymáson.
A ringlispílre nem mertem soha felülni, ugyanúgy a hullámvasútra sem, csak szent áhítattal néztem azokat a gyerekeket, akik - az én szememben legalábbis –halált megvető bátorsággal sikongattak a kígyóként fel-alá sikló, vonagló gyors vasút üléseiben. Érdekes módon, a dodzsemmel szemben nem voltak fenntartásaim, nagyon élveztem, amikor egymásnak ütköztünk a gumis lökhárítókkal felszerelt kis autókkal.
No és ott volt az Elvarázsolt Kastély a görbe tükreivel, amelyekben hol kövérnek, hol iszonyatos soványnak látszottunk. Aztán az a bizonyos folyosó, amelyen áthaladva teljesen orvul egyszer csak egy rejtélyes lyukból levegőt fújtak a lányok szoknyája alá! Azt azért megfigyeltük – igaz, csak miután már pórul jártunk - , hogy a nadrágban sétáló lányok alatt érdekes módon nem kapcsolt be ez a fúvó gépezet.