Olvasóink írták

(Kenyeres Ilona írása)

A debreceni, nagyerdei strand gyerekkorunkban fogalom volt számomra és a velem egy udvarban lakó Attila, Jutka és Kati számára.

Általában csak vasárnap jutottunk ki, természetesen szüleinkkel együtt – hiszen annak idején még nem volt szabad szombat, tehát csupán a hét utolsó napján áldozhattunk eme szenvedélyünknek, mégpedig a szokásos reggeli szentmise-penzum lerovása után. Már a strandlátogatást megelőző nap nagy izgalomban telt, hiszen tudtuk, milyen élmények várnak majd ránk vasárnap, így már szombat este elkezdtük a vajas kenyerek, a paprikák és a paradicsomok becsomagolását.

Másnap aztán, amint némi, jegypénztár előtti sorban állást követően beszabadulhattunk a felhőtlen, egész napos szórakozást nyújtó „objektum"-ba, már csak a Tejivót és a fagylaltos standokat kellett megcéloznunk. Az udvarban lakó gyerekekkel együtt – akik szintén az én szüleim gyámsága alatt álltak ezen a szép napon - kezdtük meg a rohangálást, melynek első állomása a kabinsor volt.

(Kenyeres Ilona írása)

Gyerekkoromban olyan házban laktunk az Eötvös utcán, ahol volt ugyan egy kis udvar, parányi virágoskerttel, ám az „erdőt" csupán egy szép nagy, az én szememben „égigérő" jegenyefa jelentette, amelyről időnként vadgalamb búgása hallatszott.

Egy kis gyerek számára azonban az egykori kis udvar és kert is hatalmasnak látszott, én is csak felnőtt fejjel konstatáltam, milyen parányi is volt igazából az, amit akkor óriásinak láttam.

Az igazi nagy élményt azonban az jelentette számomra, amikor vasárnaponként a szüleimmel - sőt időnként a nagyszüleim is csatlakoztak hozzánk -, felültünk arra a régi, békebeli, döcögős, Csapó utcai sárga villamosra, amelynek a peronjáról egy éles kanyarban akár ki is eshetett volna valaki, ha nem kapaszkodik erősen, és amely elvitt bennünket a jelenlegi Kossuth térig. Ott aztán átszálltunk a másik „tujára" (akkoriban ugyanis hivatalosan 7 villamos vonala volt Debrecennek), és azzal egészen az egykori Csónakázó tóig utaztunk.